A legendás költő és filozófus életrajzát közös kutatásaink alapján öcsémmel, Kállay Laborddal dolgoztam fel. Az alábbi összefoglaló közös szellemi tulajdonunkat képezi. 12 sornál hosszabb idézetek átvétele csak a szerzők hozzájárulásával jogszerű.
Évtizedek óta érdeklődünk az irodalmi furcsaságok és egzotikumok iránt, Jeopardy e tekintetben minden igényünket kielégítő alanynak bizonyult. Örömmel adom közre kutatásaink első eredményét.
Titok és legenda - Jeopardy a neved!
A magyar irodalom számára a Nyugat nemzedéke fedezte fel. Babits esszét írt költészetéről, Kosztolányi verseket, Karinthy pedig aforizmákat fordított tőle. Szívesen beszéltek róla, idéztek tőle, hivatkoztak rá. Révükön a bengáli nyelven alkotó költő egy időre a pesti szalonok kedvencévé vált. Életéről csak annyit tudtak, hogy egy Madagaszkárhoz közeli szigeten, egzotikus növények és szent állatok társaságában alkotja zseniális műveit.
Később alakja részben feledésbe merül, ám néhány irodalomtörténeti korszakkal később a posztmodern mintha újra felfedezte volna a maga számára.
A dolgok vagy önmagukban igazak,
vagy sehogy.
Mivel azonban dolgok önmagukban nem létezhetnek,
így hát semmi sem igaz.
C. M. J.
Cecil M. Jeopardy (1869, Vatomandry – 1957, Antananarivo) a magyar nyelvterületen főleg aforizmáról ismert, bengáli, maláj és angol nyelven alkotó költő, filozófus. Életét és szerteágazó munkásságát legendák övezik, származásáról, születési helyéről nincsenek teljes hitelességű információk. Eredeti neve: Ceśśaro Masunti Jesyunga.
A leendő költő valószínűleg egy magasabb kasztbeli, de családjától kitagadott és kalmárnak állt, Indiából előbb Indonéziába, majd Madagaszkárra vándorolt selyemkereskedő apa és valamely Óceániai szigeten született maláj anya gyermeke, akit a tehetős papa előbb Kuala Lumpur, majd Calcutta legjobb iskoláiban és egyetemein taníttatott. A széles körű képzettséget szerző és számos nyelvet magas szinten elsajátító tehetséges fiát apja diplomáciai pályára szánta, ez a terve azonban, leginkább az ifjú Ceśśaro kalandvágya miatt, néhány kísérlet után meghiúsult. A leendő költő utazni vágyott, be is járta az Indiai-óceán teljes szigetvilágát és partvidékét, Ausztráliát is beleértve. Épp a déli kontinensen időzött, amikor az 1900-as év fordulatot hozott életében: maláriát kapott és hosszú időre kezelésre szorult. Egyes vélekedések szerint a magas láz okozta hallucinációk alapozták meg misztikumba hajló költői világát. Mivel a hivatalos orvoslás nem vezetett eredményre, a testi erejében megtört fiatalember apjához vitette magát, aki ekkor már Madagaszkáron lakott. Helybéli sámánok vették kezelésükbe. Néhány hónap alatt Jeopardy meggyógyult – és megvilágosult. Ám egyáltalán nem a varázslók és törzsi halottlátók világnézetét vette át, hanem a korábbi alapos filozófiai tanulmányaiból vett ismereteket vonta sajátos szintézis alá. Később ebből született meg az anyagelvű és idealista világnézet ellentmondásait áthidalni igyekvő Nagy Traktátum (amelyre egyébként egy helyütt Wittgenstein is hivatkozik).
Testi erejét visszanyervén és szellemi útját megtalálván Jeopardy ezután, 1902-ben költözik egy Madagaszkárhoz közeli apró és névtelen szigetre, ahol egzotikus növények és szent állatok társaságában néhány évtized alatt hozza létre gazdagnak mondható és több világirodalmi jelentőségű alkotást is tartalmazó életművét. Ezek legismertebb darabja az eredetiben hozzáférhetetlen, de angol nyelvre is lefordított Under the Golden Key (Az aranykulcs alatt). Haláláig mindössze kétszer mozdult ki otthonából.
1928-ban, hosszú készülődés után európai körutazást tesz. Isztambult érintve hajóval érkezik Marseille-be, ahonnan gyalog indul Párizsba, hogy megismerje Franciaországot és a franciákat. Naplójában arról számol be, hogy az Indiai-óceán környéke és annak emberei túlságosan is lekötötték korábbi érdeklődését, szinte tudomást sem vett az európai kultúráról, hagyományokról, életvitelről – így most elhatározta: új tapasztalatokra tesz szert. Ebben lett is része már az első éjszakán, amikor egy út menti fogadóban haramiák ütöttek rajta, csúful helybenhagyták és ki is rabolták. Magával hozott pénzének a javát azonban szerencséjére nem találták meg, ezt ugyanis nem tárcájában tartotta, hanem derékszíjának belső rejtekében. Így folytathatta útját.
Jeopardy és Tsúszó Párizsban
Párizsban első kézből ismerkedik meg a modernista irányzatokkal. Tzaraval kis híján párbajjal végződő éles vitába keveredik, Bretonnal ellenben örök életre szóló barátságot köt. Egy kávéházban találkozik Tsúszó Sándorral, ahol, miközben bengáli nyelven megjelent aforizmakötetét dedikálja neki, a szomszéd asztalnál éppen a korszak legnagyobb kortárs festőivel évődő Dora Maar fotót készít róluk. Annak a két perditának is ő mutatja be Cecilt, akiket a lelkes utazó magával visz Skandináviába. Egészen Oslóig jutnak, ahol egy szállodában aztán – kifizetetlen számlákat hátrahagyva – Jeopardy egyszerűen ottfelejti őket.
A negyvenes évek második felében néhány hónapot Indonéziában tölt, ahol névleg ugyan csatlakozik az Angkatan ‘45 szellemi irányvonalához, de később megtagadja az irodalomújítók eszméit, amiért is Muhammad Balfas, a mozgalom vezéralakja súlyosan megneheztel az akkor már idős költőre és bölcselőre, maradinak és vaskalaposnak nevezi, éles pamfletet ír ellene, amiért is a sértődött Jeopardy visszautazik kedves szigetére és korábbi elszigeteltségét a végsőkig fokozva éli maradék esztendeit. Visszatér korábban is nagy kedvvel gyakorolt műfajához, az aforizmákhoz. Az ekkor az USA-ban élő Breton hosszú leveleire is mindig csak egyetlen velős mondattal válaszol: bár ő lenne a misztikus környezetben élő keleti „sámán”, mégsem vonzzák Breton okkultista és ezoterikus nézetei, ám éppen az ő révén lép kapcsolatba a póker-sámán hírében álló Amarillo Slimmel, akivel ekkor kezd vérre menő levelezési sakkpartikba.
Tíz évvel később újra hallucinációk kezdik gyötörni. Miután az egyik spontán spirituális szeánsz után végleg elveszteni látszik eszméletét, mentőhelikopter szállítja Antananarivóba. A kórházban egyszer még magához tér és egy hosszú kínai mesét mond el a köré gyűlt fehér köpenyes személyzetnek. Miután ennek utolsó szavát is kimondja – „madár” – nagyszerű szelleme is visszaszáll a bengáli és maláj ősök transzcendens világába.
Haláláról a világirodalom nem emlékezik meg, műveit nem adják ki újra. Legendás alakja végleg feledésbe merülne, ha a kortárs magyar alkotók némelyike – részben Babits, részben Tsúszó Sándor hagyatékát kutatva – fel nem fedezi a maga számára. Nekik köszönhetően Joepardy szellemi öröksége ma már harmonikusan illeszkedik az aktuális irodalmi kánonba.
*
1970-ben Joepardy néhány levele egy szélhámos kezébe jutott. Az Amarillo Slimmel folytatott levelezési sakkpartik nyomán felvette a nagy játékossal, aki mit sem tudott hajdani partnere haláláról. A nagy levelezési játszmák újraindultak, barátság szövődött kettejük között, mígnem 1972-ben az ünnepelt póker-világbajnok meghívta az ál-Joepardyt az egyesült államokba, sőt, arra is felkérte, hogy egy általa nyélbe ütött házasság tanúja legyen. A szélhámos elfogadta a meghívást és boldogan asszisztált a ceremónián.
15 évvel halála után Cecil M. Joepardy így lett Janis Joplin és Jimi Hendrix posztumusz házasságának koronatanúja.
a Kállay kettős
Dunda György
írása a Népszavából. Alapvetően jó cikk. Egyetlen szépséghibája, hogy nem teljesen elfogulatlan. Nem is lehet az: a szerző több szálon is elkötelezettje annak a politikai csoportnak, amelyet e cikkében is favorizál az ellencsapattal szemben. Az UMDSZ háza táján sincsen minden rendben a kréta körül és ez a szervezet sem makulátlan azoknban az ügyekben, amelyben, meglehet, a KMKSZ sárosabb.
Kárpátalja: viszályt szít a Fidesz
Julija Timosenko hét éves börtönbüntetését rosszallóan fogadta a nagyvilág. Az Európai Unió elhalasztotta a társulási szerződés aláírását Ukrajnával mindaddig míg az ellenzéki politikussal kapcsolatos politikai aggodalmak fennállnak. Washington levélben követelte a bebörtönzött ellenzékiek szabadon bocsátását. A jövő évi választásokat mindez nagymértékben befolyásolhatja. A kárpátaljai magyar esélyeket Budapest, a magyar kormány beavatkozása gyengítheti.
Ukrajnában 2012 októberének utolsó vasárnapján választanak új parlamentet. A nemrég módosított választási törvény visszatér az utoljára 2002-ben
alkalmazott vegyes lebonyolítású rendszerhez. Ez azt jelenti, hogy a 450 fős kijevi törvényhozásban 226 mandátumot egyéni jelöltek között osztanak szét, a többit pártlistás alapon. A fő kérdés az lesz, hatalmon marad-e a Viktor Janukovics államfőt kiszolgáló Régiók Pártja, vagy az ellenzéki erők alkotnak koalíciós kormányt. Sok minden függ attól, miként alakul a fellebbviteli bíróság által is jóváhagyottan hét éves börtönbüntetésre ítélt Julija Timosenko sorsa. Kényszerű távollétében Arszenyij Jacenyuk volt házelnök és diplomata töltheti be az oppozíció vezéralakjának tisztségét. Timosenkoval együtt több más ellenzéki politikus is börtönben ül, ítéletre várva vagy már a kiszabott büntetést töltve.
Magyar szemszögből a legfőbb kérdés: visszaszerzi-e az ukrajnai magyarság a 2006-ban elveszített parlamenti mandátumát. Akkor, és rá egy évre, a 2007-es előrehozott választásokon is kínálkozott erre esély, csakhogy a két mérvadó magyar szervezet, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) szembenállása miatt a lehetőség kútba esett. Ukrajnában alanyi jogon nem jár képviselet a kisebbségeknek. Ennél nagyobb baj viszont az, hogy a Kárpátalján lévő hat választókörzet egyikében sem alkot többséget a magyarság. Utoljára 1998-ban volt magyar többségű körzet, akkor sikerült is képviselőt delegálni az ukrán fővárosba.
A jövő évi esélyekről, a magyarországi diplomácia által is szorgalmazott magyar többségű választókörzet megteremtésének esélyéről a Népszava Gajdos Istvánt, az UMDSZ december elején újraválasztott elnökét, Beregszász polgármesterét kérdezte:
A pártelnök szerint magyar választókörzetet még a Központi Választási Bizottság elviekben akár alakíthatna is, de a jelenlegi realitások közepette erre nem lát esélyt. Úgy véli, a magyaroknak inkább a már elfogadott választási törvényhez alkalmazkodva kell megkeresniük a parlamenti mandátumuk visszaszerzésének módját és eszközeit. Az a kisebbségi memorandum, amelyet az UMDSZ 2009-ben, az akkori elnökjelölttel, későbbi államfővel, Viktor Janukoviccsal megkötött, ezt a kérdést is érinti.
A lehetőség tehát adott, állítja Gajdos, ám ahhoz, hogy ez megvalósuljon, és a kárpátaljai magyar kisebbség ismét képviselve legyen a kijevi törvényhozásban, ahhoz legfőképpen közös magyar álláspontra, a rég óhajtott egységre lenne szükség. "Ennek megteremtésében soha nem mi voltunk a gátló tényezők, mi pont a kirekesztés ellen küzdünk. Itt most a másik félnek, a KMKSZ-nek szükséges lépnie, Budapestnek pedig ehhez bátorítást, erőt, diplomácia segítséget illene nyújtania" - nyilatkozta a polgármester pártelnök.
Azt még nem tudni biztosan, hogy mindkét magyar párt indít-e jelöltet abban az egyetlen körzetben, ahol elvi esély kínálkozik a sikeres szerepléshez, miután felmérések szerint a Bereg-vidéket és Ugocsát egyesítő kerületben negyven százalékra tehető a magyar nemzetiségűek száma. Mindenesetre az a tény, hogy a KMKSZ hetilapja, a Kárpátalja jövő évi falinaptárán elnökét és a parlamenti választásokat hirdeti, arra utal, Kovács Miklós feltehetőleg ringbe száll. Ámbár esélyeiről sokat elmond, hogy egyéni jelöltként a tavalyi önkormányzati választásokon már elbukott.
Az ukrajnai magyar-magyar erőviszonyokat jól szemléltetik a 2010-es helyhatósági választási eredmények, a két magyar szervezet legutóbbi szerzett pozíciói. Az UMDSZ-nek a megyei tanácsban sikerült megőrizni korábbi 4 mandátumát, a KMKSZ az előzőekhez képest kettővel kevesebbet szerzett, s így most 3 képviselőjük van. A megyei jogú városokban és a járási önkormányzatokban együttvéve 49 helyhez jutott az országos szövetség, a KMKSZ csak 32-höz. Még nagyobb a különbség a városi és települési képviselőtestületekben.
Az UMDSZ-nek 523, a KMKSZ-nek 235 képviselője van. Hasonlóan nagy a differencia a polgármesterek vonatkozásában is: a 69 magyar többségű település közül 41-ben az UMDSZ által támogatott jelöltet választották meg az ott lakók, KMKSZ-szimpatizánsú vezetője csupán 6 falunak van. A fontosabb magyar vidékeken - Ungvári és Munkácsi járás, Beregszász és Beregszászi járás, Ugocsa - az Ung-vidék kivételével mindenhol sokkal erősebb pozíciókat szerzett az UMDSZ. Tette ezt úgy, hogy a Fidesz-kormány teljes mellszélességgel támogatta a KMKSZ kampányát, miközben az UMDSZ-t minden lehetséges eszközzel próbálta besározni és ellehetetleníteni. Az Orbán-kormány azóta sem változtatott álláspontján, tavalyi hatalomra jutása óta következetesen a Kovács Miklós vezette KMKSZ-t favorizálja.
Szelektív igazságszolgáltatás Kijevben
Julija Timosenko és a többi politikai fogvatartott szabadon bocsátását kérte a napokban az amerikai külügyminisztérium az ukrán vezetéstől. Timosenkonak és társainak jogában állna részt venni a politikai életben, beleértve a jövő évi választásokat is - hívta fel a figyelmet az amerikai külügy. Ugyanezen okból, bár december 19-én véglegesítették az ukrán társulási szerződést, az Unió mindaddig nem írja alá, amíg nem oszlanak szét a Timosenko bebörtönzésével kapcsolatos politikai aggályok. Az EU kezdettől politikai indíttatásúnak nevezte az ítéletet, és követelte a volt ukrán kormányfő szabadon bocsátását. José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke úgy nyilatkozott: a kapcsolatok szorosabbra fűzésének kulcsa az ukrán hatóságok kezében van. Az EU-vezetők ismertették aggodalmaikat azzal kapcsolatban, "amit úgy ítélnek meg, mint az előző kormányzat tagjaival, közöttük Timosenkóval szembeni szelektív igazságszolgáltatást" - mondta.
Kijev védi Budapesttel szemben a magyarokat
Karácsony előtt ülésezett a Magyar-Ukrán Kisebbségi Kormányközi Vegyes Bizottság, de közös állsápontot tükröző jegyzőkönyvet nem tudtak aláírni a felek, mindenekelőtt azért, mert az ukrán tárgyalódelegáció a magyar kormány korábbi döntésével szemben kiállt amellett, hogy az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) is adhasson ajánlást a schengeni vízumigényléshez.
Ettől viszont kategorikusan elzárkózott Budapest. Az Orbán-kormány hivatalbalépése után azonnal megvonta az UMDSZ-nek ezt a jogát, a magyarigazolványok kiadásával kapcsolatos állítólagos visszaélésekre hivatkozva és kizárólagosan a KMKSZ-nek adta át azt. A visszaéléseket azóta sem bizonyították. A külügyminisztérium csak annyit közölt, hogy vizsgálatuk szerint valóban visszaélések történtek, de az UMDSZ többszöri és határozott kérése ellenére sem hozták nyilvánosságra mikor és mivel élt vissza a Gajdos István vezette formáció. Sőt, a vádat a kormányváltás után azonnal megfogalmazták, és anélkül adták át az ügyintézést a KMKSZ-nek, hogy a vizsgálat lezárult volna.
A KMKSZ honlapján olvasható:" Kovács Miklós felhívta a figyelmet arra, hogy miközben az ukrán fél hajthatatlan volt a kárpátaljai magyarság számára fontos kérdések tekintetében, feltűnően erőteljesen szorgalmazta, hogy az UMDSZ visszakapja jogát a vízumigényléshez szükséges ajánlás kiadására. Hozzátette: "Önmagáért beszél, hogy az UMDSZ érdekei érvényesítéséhez az ukrán állam segítségét veszi igénybe az anyaországgal szemben".
Dunda György (Ungvár) írása a NÉPSZAVÁNAK /
Az alábbiak elolvasása után bennem felmerült, hogy a leleplező Szántó Domongó alighanem szintén BDK. (forrás)
Teodóra leleplezése - egy önhackről
írta: Szántó Domingo
Balla D. Károly a márciusi Mozgó Világban "Alla leleplezése" címmel írta meg, hogy ki is Alla Bilo-Rak, "a kevéssé ismert rétoruszin költőnő". Tegnap pedig erről számolt be blogján: "A pozitív vélekedések után napvilágot látott az első negatív kritika regényemről [»Tejmozi« - Sz.D.]. Szerzője Markovits Teodóra, aki előző regényemet is leszúrta a Kortársban." Sőt, tegyük hozzá, a Kortársban megjelent kritika után Markovits Teodóra a Szépirodalmi Figyelőben is fanyalgott egy sort, pl. ilyen kétfenekű mondatokban: "Mondhatnók: önmagán hajtott végre filológiai élveboncolást [mármint Balla D. a "Szembesülés"-ben], ami, valljuk be, a kétes eredménytől függetlenül is figyelemre méltó produkció."
A Kortárs-cikk mottója különben a maszkjairól is ismert Pessoától származik: "Lennék csupán magányos metafóra / Egy nem létező könyv lapjára róva..." Nos, a könyv ez esetben létezik, a kritikusról azonban szerintem nem egészen mondható el ugyanez. Az írás egyik mondata így szól: "Balla D. a mű releváns összetevőjévé emelte a szakmailag megalapozott, gonosz önkritikát." Attól tartok, nemcsak a mű összetevőjévé, hanem a recepcióévá is, amennyiben alighanem ő maga bújik meg a Balla-specialista Markovits Teodóra álorcája mögött.
A kritikák olyanok, hogy íróként én is ilyeneket írnék magamról: intelligensen, értően fanyalgók, de a gyanúmat alapvetően mégis két kis szóra alapozom (de hát ennél kevesebbre is alapoztak már gyanúkat). Szóval ezt írja a "Tejmoziról" Markovits Teodóra: "Szerkezetet ugyan teremtett számára [mármint az író, a regénynek], még ám roppant bonyolultat, de". Arra, hogy "mégpedig", a magyar irodalomban szerintem egyedül Balla D. Károly használja szinonimaként azt, hogy "még ám".
Még ám #1: "az aktus után bőséges uzsonnával kínálják az önkénteseket - még ám nem is akármilyennel."
Még ám #2: "a Magyar Népköztársaság nemzeti ünnepén egyetlen délutáni vetítés erejéig mozinkban levetítettek egy magyar filmet – még ám eredetiben, azaz felirat és szinkron nélkül, tehát magyarul."
Még ám #3: "Látható, hogy már ebben az első mondatban a hősömet is beszéltetem, pontosabban idézek tőle, még ám jelen időben"
De különben mégsem csak ez a két szó az egyetlen bizonyíték, Tisztelt Bíróság. Azt hiszem, az is árulkodó, hogy a legújabb Markovits-kritika nem máshol, mint az Álkárpátráz című netes folyóirat oldalán jelent meg (ha valaki nem tudná: Balla D. kárpátaljai), ahol is a szerzők listáján közvetlenül Teodóráé után a következő név olvasható: "Nincsis Leó".
Kicsit talán furcsa, hogy egy nicket használó valaki tesz közzé egy ilyen leleplezést, de mentségemre szolgáljon, hogy Balla D. Károly alighanem eleve azzal a céllal sütötte ki a tréfáját, hogy egyszer fény derüljön rá - ami e sorok írójáról (se tréfa, se cél) nem mondható el.
(Az "önhack" szót Noshát Ernőnek köszönöm.)
Amióta itt dolgozom Barcelonában, egyáltalán nincs időm írni. A munkám változatos, érdekes és néha veszélyes is (az pedig, hogy ilyet végezzek, közel áll a természetemhez). Igazán nem gondoltam, hogy az ipari alpinizmus fogja életemben először az anyagi jólétet meghozni. Bár nem vagyok mai gyerek, a kollégáim mind fiatalabbak, de jól állom a sarat. Hiába, a tengerészmúlt és a mentőszolgálat megedzett.
Igazán sajnálom, hogy ennyire elhanyagoltam a naplómat. Már csak ilyenek az öreg szárazföldi tengerészek. ...Még a jelszavamra sem emlékeztem, úgy kellett újra megkérni... Tiszta szerencse, hogy a postafiókom jelszavát tudtam (merthogy oda jött a jelszó).
Olvastam a hírt. Ha valakinek, nekem ott a helyem. Várom, hogy meghívjanak korelnöknek.
"Újabb civil szervezet: a Magyar Tengerészek Egyesülete Kárpátaljai Tagozatának megalakítását tervezik Beregszászban. A szervezők várják azon magyar nemzetiségű tengerészek jelentkezését, akik hadi-, kereskedelmi vagy személyszállító hajón teljesítettek szolgálatot, vagy akár jelenleg is aktív tengerészek. Információt a 80508479506-os mobil vagy a 4-30-46-os beregszászi vezetékes telefonszámon kaphatnak."
Olvasom az Origón az MTI-hírt:
"Lerakták a Balatonfüreden létesítendő új mentőállomásnak és helikopterleszállónak az alapkövét pénteken; a 138 millió forintos beruházás szeptemberre készül el.
"Lerakták a Balatonfüreden létesítendő új mentőállomásnak és helikopterleszállónak az alapkövét pénteken; a 138 millió forintos beruházás szeptemberre készül el.
Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) fejlesztésére négy év alatt 4,5 milliárd forintot fordítottunk - mondta az új mentőállomás alapkövének letételekor az egészségügyi miniszter. Rácz Jenő hozzátette: két év alatt üzembe állítottak 370 új mentőautót, létesítettek 12 új mentőállomást, 68-at felújítottak, és beszereztek három új mentőhelikoptert. Nemrég zárult le az a tender, amelynek keretében 500 milliót fordítanak a mentőállomások műszerezettségének fejlesztésére - jegyezte meg a miniszter."
Nem
is tudom, mit rühellek jobban, a
Spielberg-filmeket vagy a Nemzeti Konzultációs Tanácsot. Előbbit főleg
azért, mert a Párbaj óta eladta a lelkét a hollywoodi giccsiparnak (bár
nem olcsón), utóbbit meg minden politikától függetlenül azért, mert
kedvenc parkolóhelyemet a Madách-téren lefoglalták a rohadt
nyereményautójukkal. Így aztán marhára megörültem, azt hittem,
egymásrataláltak, és a jó Steven a Konzultációról forgat
fantasy-sci-fi-t, már éppen törtem a fejem, kit játszik majd Viktor,
Julika, Imre és Anna, amikor rájöttem, hogy mégsem. Igaz, a stáb
elszállítatta a közutálatomat élvező konzultációs nyereményautót,
ellenben, amikor éppen parkolni akartam volna ott, akorra lezáratta az
egész teret. Tettem vagy 6 kört a környéken, mire jó messze találtam
egy helyet, caplathattam a kölcsönkért és most visszaadni szándékozott
sárnehéz albumokkal jó pár tömbnyit ahelyett, hogy csak fél saroknyit
kellett volna mennem. Z. I. festő barátom nem is értette, mitől
fulladtam ki és vagyok ennyire ideges. Szerencsére nála mindig akad
valami jófajta szíverősítő, ezúttal várpalánki kóser szilva, egyenesen
közös óhazánkból. Nem is gondoltam, hogy ott még készítenek ilyesmit.
Rám is fért,
megnyugodtam, és teljes higgadsággal adtam elő részleteket válogatott
(orosz nyelvű) matrózkáromkodásaimból. Z. I. azt mondta, egyedülálló
élmény volt hallgatni engem.
Naná, hogy augusztusban két hétre
mégis legördültem a Balcsira. Pedig az idén ki akartam hagyni. De ha
megszólal a vér szava... Hoppá, ez valami képzavar akart lenni. Túl sok
kárpátaljai szájtot olvastam mostanában, úgy látszik, ragadt rám
valami, nemcsak a fáradtolaj, amikor szét kellett kapni a rocsó
motorját. (Fogalmam sincs, honnan vette a szolgálat, hogy én ehhez is
értek. Persze értek, de vízimentőnek szegődtem, nem szírvízes embernek.)
Különben jó volt, a magyar tengerben végre víz is leledzett, szépen
megemelkedett a szint, még a Sajó-csatornát is meg kellett nyitni. Évek
óta nem volt erre példa. Az meg engem bíz'isten nem zavart, hogy
kevesebb lett a vendég. Különösen a nyugatiakat rühellem. Nincs senki
szemtelenebb, arrogánsabb, hangoskodóbb, randalírozóbb faszfej, mint a
beseggelt németek és hollandok. Otthon a fegyelmezettség mintaképei,
aztán lejönnek "a Balkánra" (nekik Salzburgnál kezdődik a vadkelet), és
játsszaák a nagymenőt. A melójukban 50 héten át basztatja őket a
főnökük, odahaza az asszony tartja őket kurta pórázon - hát erre a két
hétre aztán rendesen kiadják a gőzt. Begyalogolnak a vízbe józanodni,
aztán buggy, és jön a fuldoklás. Kimented őket, erre nekik áll feljebb,
hogy tudnak ők úszni, mi ez a cibálgatás. Belerókáznak a csónakba és
vigyorognak hülyén a pofádba. Volt már úgy, hogy majdnem visszalöktem
egyet-egyet. Persze mégsem, mert hát a humánum, meg pláne a szolgálat. Ennek a kísértésnek muszáj ellenállni.
Lassan csak meggyökerezik Kárpátalján az internetes világ. Hosszabb ideje valódi hírportálként működik a
Kárpátinfó
(a további hírlapok webes verziója sajnos csak azt közli, ami a
nyomtatott újságban megjelenik, így voltaképp nem is online kiadások,
hiszen hetente, illetve hetente háromszor - az Igazszó - frissüulnek). A nyilvános
fórumok is meg-megélednek, habár igazi vita ritkán alakul ki. Sajátos
képződmény Balla D. Károly "virtuális birodalma", az
UngParty,
amely számos hibája és alig átláthatósága ellenére is számottevően
hozzájárul a régió világhálós jelenlétéhez. Ezen belül blogja, az
UngParty Manzárd eredetileg hírblognak indult, két éve még "Közhírek -
magándohogások" címmel hirdette írója, aztán a közhírek lassan
elmaradtak, a magándohogások meg időnként minden mértéken
túlcsordulnak. BallaDé honlapja leginkább a szubjektum sajátos
kivetülése, a kárpátaljai valósághoz nincs sok köze, ami meg van, azt
is saját (gyakran torznak tűnő) optikáján keresztül mutatja be.
Saját véleményért és gondolatért nem megy a szomszédba a napokban
indult első kárpátaljai hírblog szerzője sem. A magát a második
nyilávánosság orgánumának hirdető
Karpaty News
azonban egyáltalán nem olyan hangot üt meg, mint az eddig ismert
hírforrások. Nevét is elhallgató készítője láthatóan nem magát akarja mutogatni és nem a
száraz hivataloskodást célozta meg, hanem érdekességekre vadászik és
azokat a maga módján interpretálja. Ha eléggé változatos tud lenni és
továbbra is képes lesz felkelteni a figyelmet, akkor olyan alternatív
hírforrássá nőheti ki magát, amelyet idővel nem kerülhetnek meg azok,
akik Kárpátaljáról hiteles képet szeretnének nyerni.
Én szurkolok neki, hogy sikerüljön.
A kárpátaljai magyarság erkölcsi válságban van. Ezt egy társaságban hallottam. Z.I. mondta, aki odaátról átszármazott festő és grafikus, de most lovakat tenyészt egy tanyán. Velem ellentétben intenzív kapcsolatot ápol az "otthoniakkal".
Érdekelt a téma, rákérdeztem: mégis, mire gondol. Nagyon sok meggyőző érvet hozott fel, amelyeket a magam gyérebb tapasztalataival inkább igazolni tudnam, semmint cáfolni. Ám nem gondoltam, hogy kettőnk véleménye és tapasztalata elegendő lenne a végkövetkeztetés meghozatalához. Gondoltam egy nagyot, és beírtam
a Kárpátinfó c. portál fórumába, kérdéssé enyhítve azt, amit Z.I. állított. Lássuk, mit szólnak ehhez az érintettek. Persze "rámugrottak", erre számítani lehetett. De inkább az indulatok munkáltak, mint az érvek, no meg nagyon látványosan megpróbálták relativizálni a dolgot. Hogy az ukránok így, meg a rendszerváltás úgy, a körülmények pedig emígy. A világ rossz, a rendszer korrupt és az emberiség demoralizálódik, nem pedig a kárpátaljai magyarok. Én meg próbáltam az alapkérdéshez igazodni. Közben meg futottam pár kört. Felhívtam régi ismerősöket, meg levelezgettem. Itteniekkel főleg, de néhány ottanit is elértem. Mit mondjak, eléggé megdöbbentő volt, amit tapasztaltam. MÁSOKRÓL mindenkinek borzasztóan rossz véleménye volt. Szinte mindenki azért jött el, mert otthon "minden olyan szar" lett. Na meg a megosztottság: aki az egyik táborhoz húz, aszerint a másik tábor csupa erkölcsi hullából áll. És viszont. Aki kívül áll, aszerint mindkét tábor gazemeberek gyülekezete.(Ezek hivatalosan párttá most szervezető érdekvédelmi szervezetek, amolyan részben kulturális, másrészt kisebbségi köntösbe bújtatott kökemény etnopolitikai érdekcsoportok.) Azt senki sem mondta, naná, hogy ő maga sem áll az erkölcsiség Csomolunkmáján. Azt is jelemzőnek tartottam, hogy egyikük sem járult hozzá ahhoz, hogy nevének említésével idézzem véleményüket. Ajánlottak ellenben olvasnivalót, meg magam is találtam ezt-azt (Bárdi Nándor, Botlik József, Balla D. Károly - őt egy fórumozó is említette -, Kovács Miklós, Fedinec Csilla, Orosz Ildikó, Kőszeghy Elemér, Debreceni Mihály), meg beleolvastam magam a sajtóanyagokba is, Observer, HTMH-kronológiák, és persze a helyi lapok. Fantasztikus segítség ebben az internet, egy-egy névre, fogalomra, eseményre rákeres az ember - és csak győzze feldolgozni az információkat.
Azt hiszem, most már eléggé tisztán látok az ügyben. A sok ütköztetett vélemény kihoz valami középarányost. Ha az ember kicsit benne van a témában, azt sem nehéz megállapítani, ki beszél mellé, ki sumákol, és ki próbál meg őszintén beszélni, írni, nyilatkozni. Legjobb az érdekek felől közelíteni - és azonnal kilóg a lóláb.
A Fórumon a kezdeti indulatok, úgy tűnik, kifújtak, és mintha az érvek is elfogytak volna. Valahogy az a benyomásom, hogy az ottani olvasók a mundér becsülete felől közelítenek, a magyarországiak pedig (érzékelésem szerint ők vannak többen, de ezt nem firtattam) egyfelől udvariasak, másfelől illúziókat táplálnak - de az igazság szemébe senki nem akar belenézni.
Én meg legutóbbi hozzászólásomban feltettem az újabb kérdéseimet. Ezúttal nem "a kárpátaljai magyarság", hanem annak politikai elitjére vonatkozóan, imígyen:
Igaz-e, hogy a most már pártszerűen működő kárpátaljai magyar érdekvédelmi szervezetek több kárt okoznak, mint hasznot? Igaz-e, hogy működésük nem a lakosság, hanem egy igen szűk politikai elit érdekeit képviselik? Igaz-e, hogy egyikuk egy magyarországi, másikuk egy ukrajnai politikai érdekcsoport segédcsapataként működik és ezzel eleve alkalmatlan arra, hogy a helyi magyarság érdekeit védelmezze? Igaz-e, hogy a kárpátaljai magyarságot tévútra, politikai zsákutcába terelik, így hát működésük nem lassítja, hanem felgyorsítja a szóban forgó etnikum felmorzsolódását?
Felnően nagy lett a hallgatás a topikban; második napja senki sem reagál.
Tizennyolc éves korom óta a tavalyi volt az első év, hogy nem láttam
a tengert, és tíz éve az idei az első, amikor nem vállalok nyárra
munkát a Balatonon. Furcsa érzés, furcsa, hogy el tudok szakadni, hogy
ki tudom magamból szakítani azt az olthatatlan vágyat, amely a vízhez
fűz. Vagy három évvel ezelőtt egyszer már alakult úgy az évem, azt
hittem, kimarad a tenger. Aztán novemberben beütött egy kamionos dolog,
húzódoztam elvállalni, de amikor megtudtam, hogy a végállomás Tanger,
és hogy ott 4 napot kell vesztegelnünk a visszafuvarra várva, akkor
azonnal igent mondtam.
Már ahogy Gibraltárhoz közeledtünk, erőt vett rajtam a tengerláz,
nem hiszem, hogy akad igazi hajós ember, aki ne ismerné. Ha hosszabb
ideig nem látott végtelen víztükröt, és érzi, hogy rövidesen
megpillanthatja, nem bír magával, ajzottsága túlterjed önmagán, szinte
kivetkezik magából. Át is vette a társam, szinte erőszakosan, a
vezetést, mert folyamatosan túlléptem a sebességet és egymás után
kezdtem olyan előzésekbe, hogy mögöttünk nem győztek villogni a
gyorsjáratú kocsik, amiért átjöttem egy belsőbb sávba. Na, amikor
tétlenül kellett ülnöm mitfárerként, az még rosszabb volt, dobogtam a
lábammal, énekeltem rettenetes hangomon, ráadásul orosz
tengerészdalokat.
Akkor csillapodtam le valamelyest, amikor felgördültünk a komphajóra
és megindultunk Tanger felé. Ilyenkor szigorúan tilos kiszállni a
fülképből, de én persze nem bírtam magammal, kimásztam a kabin tetejére
és sokak rosszalló tekintetének a kereszttüzében a mintegy másfél órát
ott ültem végig.
Aztán amikor a túloldalon átestünk a vámon és beálltunk a
terminálba, akkor még egyszer utoljára megkérdeztem a társamtól,
egészen biztos-e, hogy csak négy nap múlva indulunk tovább, és hogy
addig valóban szabad vagyok-e. Ezt megerősítette, én pedig megemeltem a
sapkámat, hogy akkor hétfő hajnalra itt vagyok, és már szedtem is lábam
a kikötő felé.
Aki kisebb-nagyobb megszakításokkal 18 évet tölt a tengeren, az a
világ minden kikötőjében otthon érzi magát, és abban is biztos lehet,
nem sok dokkot és kocsmát kell végigjárnia, hogy ismerősöket találjon.
És ha legalább egyet talált, akkor már megtalált mindenkit és attól
kezdve válogathat, hogy melyik hajóval, hová, meddig... Két óra múlva
készen volt a négynapi programom, és már csak az volt az egyetlen
bánatom, hogy nem az óceán, hanem csak a Földközi tenger felé tudtam
magamnak egy kis nosztalgiautazást szervezni.
Aztán tavaly valahogy nem jött össze semmi, igaz, nem is kerestem
olyan nagyon. A nyarat lent töltöttem a Balcsin, ez elég volt.
Vitorláztam, amennyi belém fért, kétszer vettem részt mentésben, a mi
szakaszunkon egyszer sem lett halálos áldozata a hirtelen jött
viharoknak. Volt napfény, jégeső, zivatar, voltak nők és rumok-sörök
számolatlanul; kibírtam tenger nélkül.
Az idén pedig, hiába hívtak, nem vállaltam még egyetlen turnusra sem
szolgálatot. Ezen a nyáron mások mentik a felborult csónakok és
elsodort matracok bajbajutottjait.
Én ugyanis építkezem; vitorla helyett a malteros vedreket húzom fel
csigával az "árbocra". Lehet, hogy saját házam lesz őszre. És ha nem
vigyázok eléggé, még az is lehet, hogy megnősülök.
A most indult oldal alapítója ismerte LiberTatát, LiberTata pedig ismert engem, így hát jól meghívtak IDE
bloggolni. Elfogadtam azzal, hogy egyelőre nem igen van nekem oda illő
mondanivalóm, ami meg lenne, az nem biztos, hogy egyértelműen pozitív,
ígyhát majd akkor írok, ha... Ezt elfogadták.
Lám, ezt a saját oldalamat is hanyagolom hosszú
hónapokig, aztán egyszercsak megkívánom, hogy leírjak
valamit. Utólag sajnálom, hogy az építkezésem legelejétől nem
jegyztem fel ide mindent; eléggé tanulságos történeteim lettek volna,
lehet, hogy tanultak volna belőle a hozzám hasonló főokosok, akik azt
hiszik, hogy mindenhez jobban értenek, aztán jönnek a szakemberek,
nyomják a nagy dumát, hogy ilyen meg olyan szabványok meg
engedélyeztetés meg anyámkínja, a hozzám hasonló marha meg elszégyelli
magát, ő mégiscsak amatőr ezek meg bennfentes szakik, bezabálja a sok
rizsát, kifizeti a nagy lét, aztán amikor kész a munka, kiderül, hogy
mégis ő tudja jobban. A parkettezőket alaposan meg is tréfáltam, amikor
egy éjszaka alatt átraktam az egész padlót; egyszer majd elmesélem ezt
is.
Maradék.
Vagy inkább hagyaték. Vagy, ahogy még Kármán József használta:
hagyomány. Maradéka egy szerelemnek, sajgó hagyatéka egy szeretőnek,
ismételhetetlen hagyománya annak, ahogy ő meg én együtt voltunk. Akkor,
ott, és olyan rövid ideig, hogy nem is tartanám számon múltamban, ha
nem kísértene azóta is.
Pedig
nem tudom, hogyan keveredtem oda. Nem volt semmi dolgom abban a
városban. Egyszer csak mégis ott álltam piszkos kis főterén, ha
egyáltalán annak lehet nevezni, inkább csak kiszélesedése a jellegtelen
főutcának. Pedig maradhattam volna az állomáson, ahogy máskor is,
amikor itt kellett átszállnom. Negyven perc, egy óra, vagy akár másfél:
olvasgatni a váróteremben a kicsit kényelmetlen fapadon, megteázni a
büfében, esetleg sétálni egyet az ócska, de még a Monarchia színeit
őrző épület környékén, rá-rágyújtva, érkezőket és távozókat, a közeli
lakótelepre sietőket figyelve.
De nem. Akkor gondoltam egyet, és bementem a központba. Ha ugyan annak lehet...
Kevés
jellegtelenebb kisvárost láttam életemben. A főutca 3-5 emeletes
típusházai, a betonbunkerre emlékeztető „kultúr” a homlokzatára
szegezett borzalmas alumínium domborművel, a körülépítetlen, ostoba
tűzfalaival tüntető „univermág”, a minden városban teljesen egyformára
szabott, primitíven konstruktivista tanácsi és pártszékház, a
valamilyen hóbortból két korinthoszi oszlopfőre támaszkodó lapos tetős
posta – láthatóan mind a háború után épültek, és ez meg is látszott
rajtuk. Szinte semmi nem maradt a vélhetően földszintes-egyemeletes
„régi város”-ból, a mellékutcában a felismerhetetlenségig lepusztult,
szétmállott és a legkülönbözőbb módon egybetákolt épületek, kijjebb
otromba, sivár lakótelep, még kijjebb faházak, viskók inkább, a
hegyvidéki falvak jellegzetes nyomorával. Ehhez képest az állomásépület
az esztétika csúcsát jelentette.
A
központban a hagymakupolás templom volt az egyetlen objektum, amelyen
tekintetemet megpihentettem, bár a tetején az idők során elsötétedett
horganylemez már egyáltalán nem volt kedvemre való.
Vettem
negyed kiló „prjányikot” (amolyan mézes puszedlit), a papírzacskót
kezemben tartva, tartalmát majszolva indultam vissza az állomás felé,
amikor egy fiatal fekete nő a biciklijén nagy sebességgel elhúzott
mellettem, ám túl közel jött, az oldalán lógó táskájával jól meglökte a
könyökömet, és én elejtettem, pontosabban az ütődés lendületétől elég
nagy ívben elhajítottam a zacskót, amelynek tartalma szertegurult a
járdán. A nő alig két méterre fékezett, letette a lábát, nyergéből
hátrafordult, és félig szeppenten, félig cinkosan szemembe nézve ezt
mondta:
– Oj, párdontye!
Egészen
addig azt hittem, meglehetős jártasságra tettem szert a vidéken
használatos szláv nyelvek használatában, ám azt még soha senkitől nem
hallottam, hogy a „pardon”-hoz valaki így ragasszon felszólító módú
személyragot, mintegy az orosz „izvinyitye” vagy ukrán „vibácste”
mintájára.
Alighanem
elmosolyodhattam, pár pillanatig szégyentelen kíváncsisággal csüggtem a
nő szép arcán, aztán megvontam a vállamat, és leguggoltam összeszedni a
szétszóródott puszedliket. Segíteni akart, de a kerékpárja akadályozta
ebben, nem tudott mit kezdeni vele, így egyetlen pillanatnyi tétovázás
után, ahogy ott guggoltam, nekitámasztotta a hátamnak.
Ezt
már nem állhattam meg nevetés nélkül, kacagni kezdtem, ő meg rám-rám
hunyorítva összeszedte a mézes finomságot. Én nem mozdulhattam, eldőlt
volna a bicikli, így csak néztem és nevettem, nevettem és néztem, ő meg
átadta a teleszedett zacskót:
– Holubi buduty gracijnyi.
Kellett
pár pillanat, amíg megértettem, mire céloz ezzel a megint csak elég
furcsa szóhasználatú mondattal. „A galambok hálásak lesznek”, mondta
nagyjából ukránul, de e nyelvtől idegen ’g’ hangot használva, és
nyilvánvalóan a latin „gratias” szóból szláv képzővel alkotva azoknak a
galamboknak a jelzőjét, amelyekkel szerinte fel kellene etetem az
eléggé koszos járdán meghempergetett puszedliket. Tőlem ugyan messze
állt a tisztaságmánia, tengerről jött ember nemigen nézi, mennyire
felel meg a magasabb higiéniás elvárásoknak az, amit megeszik, így a
magam részéről gond nélkül elfogyasztottam volna a porban forgatott
prjányikokat, de engedtem a nő ajánlatának, és ruszinul megkérdeztem,
„Á hde szja majuty búti szi holubi?”, és hol kellene lenniük ezeknek a
galamboknak, „Tam szuty, na hrisztoszovoji korpuszi”, ott vannak a
krisztusi korpuszon, felelte, és már indult is a templom felé, hogy a
hátoldalánál megmutassa a hatalmas kőfeszületen tanyázó brúgató
madarakat.
Így
kezdődött életem legkülönlegesebb, legviharosabb, legrövidebb, de
legtovább kísértő szerelme, amelynek maradékait úgy hordom lelkemben,
mint a mézes sütemény szúrósan keménnyé száradt morzsáit a
kabátzsebemben.
A dolgok örök divergenciájában mindig megtalálom, ami taszít és azt is, ami vonz, így nem untat az állandóság és egyneműség.
Nincs külön szavam a jóra és nincs külön a rosszra, a létezés önmagában érdekel.
Azzal
is állhatok törvényen kívül, hogy minden módon elkerülöm a vele való
érintkezést. Mivel észrevétlenségemben nem kerülök vele összeütközésbe,
így betartása alól is mentesülök.
A
magányosság is lehet teátrális, demosntratív. Az pedig már semmivel sem
jobb a közösségi nyüzsgedelemnél. Kivonulni a társadalomból úgy, hogy
kivonulásod és kívülmaradásod észrevétlen maradjon - egyedül ennek van
értelme, csak ez szabadíthatja fel a magány rejtett energiáit.
Tavaszodik,
a hó alól előtűnnek az ősz hullafoltjai, a megfeketedett, egyberothadt
avar. Nem, nem a születéssel kezdődik az élet, hanem a termékeny
halállal, amelyből kikelnek az élet első csírái, mint gemmulából a
lárva, televényből a kökörcsin.
Kenyeret
szelek, éles késem alatt herseg a héja. Nem kenem rá a megcukrosodott
mézet, azt is vágom és harapom hozzá, íze olyan, mintha lucerna között
hecverésznék egy nyári réten.
Negyvenötös
bakanccsal állok a tornácon, de nem tudom megvetni a lábam a szárazon
úgy, hogy ne érezzem az imbolygó hajópadlót. Hiába kötöttem ki
véglegesen, lényegem mégis ottmaradt a végtelen vizen.
Szeretem
tudatosítani magamban szükségleteim szűkösségét. Jó tudni magamról,
hogy bármikor elélek kenyéren és vizen, sőt, előbbi nélkül hetekig,
utóbbi nélkül napokig kibírom, bármeddig elvagyok egy kajütnyi helyen,
csónakfenéken akár, kibírom a hideget és a forróságot, a magányt, a
félelmet, kibírok mindent. Már régóta nem kívülem, hanem itt bennem
függenek a hajókötelek. Csak beléjük kell kapaszkodnom és imbolyoghatok
kedvemre a dolgok örök divergenciájában.
Végérvényesen,
menthetetlenül elromlott az, ami Édentől keletre számunkra
rendeltetett. A harmónia megtelt unalommal, a bölcsességbe
belefészkeltek a kíméletlen dogmák. Padlódeszkához szögezte a hitet az
önámítás, az öröm ragadós karamellként bénítja az akaratot. Dobozokban
sorakozik az izgalom, tesssék-tessék, hány kilós kiszerelésben
parancsolja.
Egyetlen
menedékünk lehetne a szerelem, de nem tudjuk feltörni zárványait,
minden próbálkozással egyre alkalmatlanabbaknak minősülünk bármiféle
igaz érzésre.
Nincsenek eszközeink a reményre.
Kezünkből kihullott a jámbor szerszám, fegyverre cseréltük, dühösen
ropogóra, élesen szisszenőre vagy ami a legrosszabb: némán gyilkolóra.
A halál úgy ette be magát a bűrünkbe, mint szú a pácolatlan fahasábba.
Nem teszünk ellene, hagyjuk, hogy lepetézzen. Kihordjuk a halál
kukacait, s bár testünkben tenyésznek, büszkén hisszük, hogy magunkévá
ragadtuk az életet.
Hét
év, amíg a sejtjeink kicserélődnék. Huszonhárom milliárd év, amíg az
ősrobbanásból kialakultam én, éppen én, az egyedülvalóságnak ez az
egyszeri képződménye, hogy aztán tízszer hét, vagy sokkal kevesebb év
alatt elenyésszek, s atomjaim végtelen türemmel várják, míg újra
paránnyá rándul az Univerzum.
Az
elmúlt hét évben töltöttem be a hétszer hetet. Hetedíziglen is
kicserélődtem - és közben, őszülésemen kívül, semmit sem változtam:
önmagamhoz is szigorúan, szúrós tekintettel nézek ebbe a reménytelen
világba.
A
közvetlenség megtermi a maga birtokait. Kiterjed, átbukik a peremen,
elsodor torlaszt, gátat, védet. Mint amikor ökölbe szorított tenyeredet
lassan szétterpeszted egy zsákocska mákban, s ujjaid behatolnak a
részecskék közé, úgy terjed, árad szét a közvetítetlen magány.
Anyám
és nagyszüleim trianoni menekültek voltak, 44-ben visszaköltöztek
Beregszászba; pechükre. Anyám férjhez ment erdőmérnök apámhoz, aztán
megszülettem. Apámat 59-ben áthelyezték Belarussziába, anyám követte,
én maradtam a nagyszülőkkel, illetve már akkor kétlaki kezdtem lenni.
Aztán nagyanyám meghalt, akkor nagyapám és én is felköltöztünk a
Novozavodszk nevű „városba”, ipartelepre inkább. Ott érettségiztem, de
nyaranta visszajártam Sárosorosziba, a másik nagyszülőkhöz. Aztán
besoroztak a tengerészethez; az ukrán flottához kerültem. Közben apám
üzemi balesetet szenvedett, leszázalékolták. Szüleim és nagyapám
visszaköltöztek Beregszászba, én pedig maradtam a seregben,
továbbszolgálóként, illetve elvégeztem a tiszti akadémiát. 18 éven át
hajózgattam... Kis intermezzó, hogy közben négy évig házas, és egy évig
Csernovic (feleségem volt ide való) rendőrparancsnok-helyettese is
voltam, nem csekély apósi befolyásnak köszönhetően. (Fiam, menyem, két
unokám él ma abban a városban.) De a házasságom tévedésnek bizonyult,
visszakértem magam a tengerészethez. Még jóval ezelőtt meghalt
nagyapám. Amikor apám is, akkor anyám férfi nélkül maradt, vissza
kellett térnem hozzá. Ekkorra már a tengerészet sem volt a régi. Ez
közvetlenül a rendszerváltozás utáni zavaros években történt. Minden
lehetséges és lehetetlen módon kerestem akkor a pénzt. Két-három
hetente meglátogattam a lassan felnőtté cseperedő fiamat Csernovicban,
összehaverkodtam feleségem férjével (na, tőle kaptam a doktorátusomat
egy végigvodkázott éjszakán!), mindenfélét üzleteltünk... Kijártam
Orosziba is az unokatestvéreimhez (ottani nagyszüleim is meghaltak
időközben). Ha ment az üzlet, hetente buszra ültem, egyenes járat híján
általában Rahón szálltam át. Aztán egy nyári napon anyám bejelentette,
hogy megkaptuk a kiutazási és letelepedési engedélyt: Hajduböszörménybe
költöztünk, idős nagynénémhez, családegyesítés címén. Ott aztán anyám
hozzáment egy nálam fiatalabb pasashoz, én pedig leléceltem. Sokfelé
laktam és még több felé jártam azóta, kevéske tengerben is volt részem,
de nem igazán ízlett a nosztalgia. Most éppen fővárosi, de inkább úgy
mondanám, külvárosi lakos vagyok. Törzsvendégnek számítok a közeli
kocsmában, továbbá egy „matróz-klubban”, ahol rangot szereztem a sok
édesvízi között, továbbá a kerületi Szabó Ervin Könyvtárban, és
beiratkoztam egy sportlövő-egyesületbe is. Ja, májustól szeptemberig a
balatoni mentőszolgálat alkalmazásában állok, ősszel-tavasszal néha
kamionokat kísérek, télen pedig szakállat eresztek és én vagyok a
télapó.
